Erin Niemela
Az Egyesült Államok vezette koalíciónak az Iszlám Állam (ISIL) elleni légicsapásai megnyitották a háborús újságírás zsilipjeit a vállalati fősodratú médiában – az amerikai demokrácia és béke rovására. Ez mostanában az amerikai sajtó hagyományosan demokratikus eszközén, a közvélemény-kutatáson is nyilvánvalóvá vált. Ezek a háborús közvélemény-kutatások, ahogyan háborús időkben nevezni kell, sértik mind a tekintélyes újságírást, mind a tájékozott civil társadalmat. Ezek a háborús újságírás melléktermékei, és folyamatos ellenőrzés nélkül a háborús közvélemény-kutatások eredményei sokkal inkább háborúpártinak tűnnek, mint amilyen valójában.
A közvélemény-kutatás célja, hogy jelezze és megerősítse a médiának a demokráciában betöltött szerepét, amely a tömegvéleményt tükrözi vagy képviseli. A vállalati mainstream médiát hitelesnek tartják abban, hogy az objektivitás és az egyensúly feltételezései alapján ezt a reflexiót adja, és a politikusok köztudottan figyelembe veszik a közvélemény-kutatásokat politikai döntéseikben. Egyes esetekben a közvélemény-kutatások hasznosak lehetnek a politikai elit, a média és a nyilvánosság közötti visszacsatolási hurokban.
A baj akkor jön, amikor a közvélemény-kutatás találkozik a háborús újságírással; A méltányosság és kiegyensúlyozottság belső hírügynökségi céljai átmenetileg a háború és az erőszak melletti érdekérvényesítéssé és meggyőzéssé alakulhatnak át – akár szándékosan, akár nem.
A háborús újságírást, amelyet először az 1970-es években a béke- és konfliktuskutató, Johan Galtung azonosított, számos alapvető összetevő jellemzi, amelyek mindegyike az elit hangjait és érdekeit helyezi előtérbe. De egyik jellemzője az erőszakpárti elfogultság. A háborús újságírás feltételezi, hogy az erőszak az egyetlen ésszerű konfliktuskezelési lehetőség. Az elkötelezettség szükséges, az erőszak az elkötelezettség, minden más tétlenség, és a tétlenség többnyire helytelen.
Ezzel szemben a békeújságírás békepárti megközelítést alkalmaz, és abból indul ki, hogy végtelen számú erőszakmentes konfliktuskezelési lehetőség létezik. Az a békeújságírás standard meghatározása„amikor a szerkesztők és a riporterek olyan döntéseket hoznak – hogy mit és hogyan jelentsenek be –, ami lehetőséget teremt a társadalom számára, hogy mérlegelje és értékelje a konfliktusokra adott erőszakmentes válaszokat.” Az erőszakpárti álláspontot képviselő újságírók döntenek arról is, hogy mit és hogyan jelentsenek be, de ahelyett, hogy hangsúlyoznák (vagy akár belefoglalnák) az erőszakmentes lehetőségeket, gyakran egyenesen az „utolsó megoldás” kezelési javaslataihoz fordulnak, és addig maradnak, amíg másként nem mondják. Mint egy házőrző kutya.
A háborús közvélemény-kutatások tükrözik a háborús újságírás erőszakpárti elfogultságát a kérdések megfogalmazásában, valamint a válaszadási lehetőségek számában és típusában. „Támogatja vagy ellenzi az amerikai légicsapásokat az iraki szunnita felkelők ellen?” „Támogatja vagy ellenzi a szunnita felkelők elleni amerikai légicsapások kiterjesztését Szíriába?” Mindkét kérdés innen származik a Washington Post háborús közvélemény-kutatása 2014. szeptember elejénválaszul Obama elnök stratégiájára az ISIL legyőzésére. Az első kérdés 71 százalékos támogatottságot mutatott. A második 65 százalékos támogatottságot mutatott.
A „szunnita felkelők” alkalmazását máskor meg kell vitatni, de az egyik probléma ezekkel a vagy/vagy háborús közvélemény-kutatási kérdésekkel, hogy feltételezik, hogy az erőszak és a tétlenség az egyetlen elérhető lehetőség – légicsapás vagy semmi, támogatás vagy ellenkezés. A Washington Post háborús közvélemény-kutatásában nem volt kérdés, hogy az amerikaiak támogatnák-e nyomást gyakorol Szaúd-Arábiára, hogy hagyja abba az ISIL felfegyverzését és finanszírozásátor leállítjuk saját fegyverszállításunkat a Közel-Keletre. És mégis, ezek az erőszakmentes lehetőségek a sok-sok egyéb mellett léteznek.
Egy másik példa a Wall Street Journal/NBC News széles körben hivatkozott, 2014. szeptember közepén végzett háborús közvélemény-kutatása, amelyben a résztvevők 60 százaléka egyetértett azzal, hogy az ISIL elleni katonai fellépés az Egyesült Államok nemzeti érdeke. A háborús közvélemény-kutatás azonban nem tette fel a kérdést, hogy az amerikaiak egyetértenek-e azzal, hogy az ISIL elleni béketeremtő akció nemzeti érdekünk.
Mivel a háborús újságírás eleve azt feltételezi, hogy csak egyfajta akció létezik – katonai akció –, a WSJ/NBC háborús közvélemény-kutatási lehetőségei beszűkültek. Erőszakos A lehetőség vagy erőszakos B lehetőség? Ha bizonytalan vagy nem hajlandó választani, a háborús újságírás azt mondja, egyszerűen „nincs véleménye”.
A háborús közvélemény-kutatások eredményeit közzéteszik, körözik és tényként ismételgetik, amíg a másik 30-35 százalékunk, azok, akik nem hajlandók választani az A és B erőszakos megoldások között, vagy nem értesülünk az alternatív, empirikusan támogatott béketeremtési lehetőségekről, el nem szorulnak. „Az amerikaiak bombákat és csizmákat akarnak, lásd, és többségi szabályokat” – mondják. De a háborús közvélemény-kutatások nem igazán tükrözik vagy mérik a közvéleményt. Bátorítják és megerősítik a véleményt egy dolog mellett: a háború.
A békeújságírás felismeri és reflektorfénybe állítja a háborús újságírók és politikai sólymok által gyakran figyelmen kívül hagyott erőszakmentes lehetőségeket. A békeújságírás „békeszavazása” lehetőséget adna a polgároknak, hogy megkérdőjelezzék és kontextusba helyezzék a konfliktusokra válaszul alkalmazott erőszak alkalmazását, és fontolóra vegyék és értékeljék az erőszakmentes lehetőségeket azáltal, hogy olyan kérdéseket tesznek fel, mint „mennyire aggódik amiatt, hogy Szíria és Irak egyes részeinek bombázása elősegíti a kohéziót Nyugat-ellenes terrorista csoportok között?” Vagy: „támogatja-e az Egyesült Államokat, hogy az Iszlám Állam akcióira adott válaszában a nemzetközi jogot kövesse?” Vagy talán: „Milyen erősen támogatná a többoldalú fegyverembargót abban a régióban, ahol az Iszlám Állam működik?” Mikor teszi fel a kérdést egy közvélemény-kutatás: „Úgy gondolja, hogy a katonai támadások általában elősegítik az új terroristák toborzását?” Hogy néznének ki ezek a közvélemény-kutatási eredmények?
Az újságírók, a politikai elit és a meg nem választott véleményvezérek hitelességét meg kell kérdőjelezni a háborús közvélemény-kutatások vagy háborús közvélemény-kutatások minden olyan felhasználásával, ahol az erőszak hatékonyságát vagy erkölcsiségét feltételezik. Az erőszak ellenzőinek nem szabad humorizálniuk a háborús közvélemény-kutatási eredmények vitában való felhasználását, hanem aktívan kérniük kell a békeépítés alternatíváiról szóló közvélemény-kutatások eredményeit. Ha az egyetlen struktúra, amelynek célja, hogy demokratikus társadalomként tájékoztasson bennünket, figyelmen kívül hagyja vagy elhallgatja az erőszakon túli lehetséges válaszlehetőségek túlnyomó többségét, akkor demokratikus állampolgárként nem hozhatunk igazán tájékozott döntéseket. Több békés újságírásra van szükségünk – újságírókra, szerkesztőkre, kommentátorokra és minden bizonnyal közvélemény-kutatásra –, hogy többet kínálhasson az A és B erőszaknál. Ha jó döntéseket akarunk hozni a konfliktusokkal kapcsolatban, szükségünk van A-tól Z-ig terjedő erőszakmentességre.
Erin Niemela a Portland Állami Egyetem Konfliktusmegoldás programjának mesterkurzusa és szerkesztője PeaceVoice.
