By
Idén március végén a világ államainak többsége összeül az ENSZ New York-i székházában, hogy megkezdjék a tárgyalásokat a nukleáris fegyverek tilalmáról szóló egyezményről. A nemzetközi történelem mérföldkőnek számító eseménye lesz. Nemcsak hogy soha korábban nem folytak ilyen tárgyalások – a nukleáris fegyverek továbbra is a tömegpusztító fegyverek (WMD) egyetlen osztálya, amelyet a nemzetközi jog nem tilt kifejezetten –, maga a folyamat is fordulópontot jelent a többoldalú diplomáciában.
A 19. században az európai „civilizációs mérce” elemeként megjelenő háborús törvények részben arra irányultak, hogy különbséget tesz „civilizált” Európa a „civilizálatlan” világ többi részétől. Ahogy a jó hír és annak misszionáriusai elterjedtek a világ egyre távolabbi zugaira, Európa hagyományos identitásjelzője, a kereszténység már nem tette meg a trükköt. Hegeli értelemben a háborús törvények fejlődése lehetővé tette a régi európai hatalmak számára, hogy a civilizálatlan „Másik” tagadásával közös identitást tartsanak fenn.
Azokat a népeket, amelyekről úgy ítélték meg, hogy nem voltak képesek vagy nem akarták betartani a hadviselés európai törvényeit és szokásait, alapesetben civilizálatlannak nyilvánították. A civilizálatlannak minősítés viszont azt jelentette, hogy a nemzetközi társadalom teljes jogú tagságának kapuja bezárult; a civilizálatlan politikák nem alkothattak nemzetközi jogot, és nem vehettek részt a civilizált nemzetekkel egyenrangú diplomáciai konferenciákon. Mi több, a civilizálatlan országokat az erkölcsileg felsőbbrendű nyugatiak meghódíthatták vagy más módon kizsákmányolhatták. A civilizálatlan népek ráadásul azok voltak nem tartozott ugyanazzal a magatartási normával mint a civilizált. Ezek a megértések többnyire hallgatólagosak maradtak, de időnként nyilvános keretek között vitatták őket. Az 1899-es hágai konferencián például a gyarmati hatalmak vita kodifikálni kell-e a kiterjesztett lövedékek „civilizált” nemzetek katonái elleni alkalmazásának tilalmát, miközben fenntartjuk az ilyen lőszerek további használatát a „vadak” ellen. A globális dél számos állama számára a tizenkilencedik század öröksége a kollektív örökség megalázás és szégyen.
Mindez nem jelenti azt, hogy a háború törvényei nem tartalmazzák erkölcsileg jó utasítások. Ius in belloA „nem harci mentesség” alapvető szabályai, a célok és eszközök arányossága, valamint a felesleges sérülések elkerülése minden bizonnyal etikailag megfelelő parancsként védhetőek (de meggyőzően is megtámadta). Idővel ráadásul a háborús törvények kissé faji eredetű eredete átadta helyét univerzalista tartalmuknak. Hiszen az ellenséges cselekmények lefolytatását szabályozó tényleges szabályok teljesen vakok mind a harcoló felek kilétére, mind pedig a konfliktus kirobbanásáért való vétkességükre.
A civilizált és civilizált államok közötti különbségtétel a mai nemzetközi jogi diskurzusban tovább él. Az A Nemzetközi Bíróság alapokmánya– ami a modern nemzetközi jognak az alkotmányhoz áll a legközelebb – a nemzetközi jog forrásaként nemcsak a szerződéseket és a szokásokat azonosítja, hanem a „civilizált nemzetek által elismert általános jogelveket” is. Eredetileg egy kifejezetten európai államok társadalma, a „civilizált nemzetekre” való hivatkozást ma a tágabb „nemzetközi közösség” megidézéseként értelmezik. Ez utóbbi egy átfogóbb kategória, mint az eredeti európai, de még mindig nem minden államot kimerítő. Azokat az államokat, amelyekről úgy ítélték meg, hogy a nemzetközi közösségen kívül léteznek – ezt a kategorizálást általában a tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére irányuló tényleges vagy állítólagos vágyuk okozza – általában „rouge” vagy „bandita” államoknak nevezték. (Beszédes, hogy Kadhafi ezredes 2003-ban elhagyott tömegpusztító fegyverei arra késztették Tony Blairt, hogy kijelentse, Líbiának most joga vanújra csatlakozni a nemzetközi közösséghez.) A kazettás lőszerek, taposóaknák, gyújtófegyverek, csapdák, mérges gázok és biológiai fegyverek betiltására irányuló kampányok mind a civilizált/civilizálatlan és felelős/felelőtlen binárisokat használták üzenetük közvetítésére.
Az atomfegyverek betiltásáért folyó kampány is hasonló nyelvezetet használ. Az atomfegyverek betiltására irányuló, folyamatban lévő mozgalom egyedi jellege azonban nem az ötletekben rejlik, amelyek mozgatórugói, hanem az alkotók személyében. Míg az összes fent említett kampányt a legtöbb európai állam dolgozta ki vagy legalábbis támogatta, a nukleáris betiltásról szóló mozgalom az első alkalom, hogy a nemzetközi humanitárius jog eszközét kényszerítik a rugdosó és sikoltozó európai maggal szemben. A normatív megbélyegzés civilizáló küldetését a korábban fogadó oldalon lévők vállalták fel.
Idén a gazdag nyugati világ többsége határozottan ellenzi, hogy a globális dél egykori „vademberei” és „barbárjai” megkössenek egy nukleáris tilalmi szerződést. (El kell ismerni, hogy a tilalom-szerződés projektjét olyan semleges európai államok támogatják, mint Ausztria, Írország és Svédország. A tilalom támogatóinak túlnyomó többsége azonban afrikai, latin-amerikai és ázsiai-csendes-óceáni állam). Azt állítják, hogy a nukleáris fegyverek birtoklása és használata nem egyeztethető össze a háborús törvények elveivel. A nukleáris fegyverek szinte minden elképzelhető alkalmazása számtalan civilt megölne, és óriási károkat okozna a természeti környezetben. A nukleáris fegyverek használata és birtoklása röviden, civilizálatlan, és illegálisnak kell nyilvánítani.
A tilalmi egyezmény, ha elfogadják, nagy valószínűséggel egy viszonylag rövid szövegből áll majd, amely törvénytelennek nyilvánítja a nukleáris fegyverek használatát, birtoklását és átadását. A szövegben szerepelhetne a nukleáris fegyverek fejlesztésével foglalkozó vállalatokba történő befektetés tilalma is. De a nukleáris robbanófejek és szállítóplatformok fizikai szétszerelésére vonatkozó részletes rendelkezéseket egy későbbi időpontra kell hagyni. Az ilyen rendelkezések megtárgyalásához végső soron az atomfegyverrel rendelkező államok részvételére és támogatására lenne szükség, és ez jelenleg nem valószínűsíthető.
Nagy-Britannia, amely régóta zászlóvivője volt a háborús törvényeknek, az elmúlt néhány évet azzal töltötte, hogy megpróbálja kisiklatni a tilalmi szerződés kezdeményezését. Belgium, Dánia, Franciaország, Németország, Magyarország, Olaszország, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Oroszország és Spanyolország kormánya támogatja Nagy-Britanniát az atomfegyverek illegálissá tétele ellen, csakúgy, mint Ausztrália, Kanada és az Egyesült Államok. Várhatóan egyikük sem vesz részt a tárgyalásokon. Az Egyesült Királyság és szövetségesei azzal érvelnek, hogy a nukleáris fegyverek nem hasonlítanak minden más fegyverhez. Állításuk szerint az atomfegyverek egyáltalán nem fegyverek, hanem „elrettentő eszközök” – a racionális és felelősségteljes államforma rendszer megvalósítása a jogbirodalmon túl. A világ legtöbb államának szemszögéből azonban az atomfegyverrel felfegyverzett államok és szövetségeseik ellenállása a nukleáris fegyverek betiltásával mélyen képmutatónak tűnik. A tilalom hívei azzal érvelnek, hogy nemcsak a nukleáris fegyverek használata sértené a háborús törvények általános elveinek szellemét, hanem az atomháború humanitárius és környezeti következményeit sem korlátoznák nemzeti határok.
A tilalom-szerződés mozgalom bizonyos tekintetben az 1791-es haiti forradalomra emlékeztet. Ez utóbbi volt láthatóan az első alkalom, hogy egy rabszolgaság fellázadt ura ellen azon „egyetemes” értékek érdekében, amelyeket maguk a rabszolgatartók vallottak – ez a filozófus lázadása. Slavoj Žižek rendelkezik hívott „az emberiség történetének egyik legnagyobb eseménye”. A Marseillaise dallamára vonuló haiti rabszolgák követelték, hogy Liberté, egyenlőségés testvérpár névértéken kell venni. A nukleáris betiltásról szóló egyezményt hirdető államok természetesen nem rabszolgák, mint a haitiak, de mindkét esetben ugyanaz a morális nyelvtan: egy egyetemes értékrendet most először húznak fel alkotói ellen.
A haiti forradalomhoz hasonlóan, amelyet a francia hatóságok évekig elhallgattak, mielőtt Napóleon végül hadsereget küldött volna a leverésére, a nukleáris betiltásról szóló mozgalmat is figyelmen kívül hagyták a közbeszédben. Mivel a tilalom célja, hogy megszégyenítse az Egyesült Királyságot és más nukleáris fegyverekkel rendelkező nemzeteket, hogy csökkentsék és végül felszámolják tömegpusztító fegyvereiket, Theresa May és kormánya nyilvánvaló lépése az, hogy a tilalomról szóló tárgyalásokat csendben hagyják. Nincs figyelem, nincs szégyen. Eddig a brit média könnyítette meg a brit kormány dolgát.
Továbbra is várni kell, hogy Nagy-Britannia és a többi nukleáris hatalom meddig képes megfékezni a nemzetközi jog folyamatban lévő fejleményeit. Azt is látni kell, hogy a tilalmi egyezmény érezhető hatással lesz-e az atomfegyverek csökkentésére és felszámolására irányuló erőfeszítésekre. Minden bizonnyal lehetséges, hogy a tilalmi szerződésnek kisebb lesz a hatása, mint azt támogatói remélik. A változó jogi környezet azonban mindenesetre jelentős. Azt jelzi, hogy az olyan államok, mint Nagy-Britannia, már nem élvezik azt, amit Hedley Bull a nagyhatalmi státusz központi elemeként azonosítják: „a nagyhatalmak hatalmak mások által felismert hogy … különleges jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezzenek”. A nemzetközi közösség visszavonja Nagy-Britanniának a nukleáris fegyverek birtoklására vonatkozó, az 1968-as nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozási szerződésében rögzített különleges jogát. Kipling– a birodalom költője – jut eszembe:
Ha részegen a hatalom látványától, elveszítjük
Vad nyelvek, amelyeken nem félsz,
Olyan dicsekvéseket, amilyeneket a pogányok használnak,
Vagy kisebb fajták törvény nélkül...
Seregek Ura Istene, légy még velünk,
Nehogy elfelejtsük – nehogy elfelejtsük!
